Konferencia – amikor a hit is felnő
Ha március, akkor számunkra szinte
gyértelmű: konferenciázunk.
Régi vágyunk volt, hogy olyan konferenciát szervezzünk, amely nem csupán programokat és előadásokat kínál, hanem valóban mélyre szánt. Olyan alkalmat szerettünk volna, amely összefogja és megerősíti a testvéreket, lelki és szakmai táplálékot ad, és közösséget teremt azok között, akik ugyanazt az elhívást kapták az Úrtól: elvinni az evangéliumot a gyermekekhez és a fiatalokhoz.
Sok munka volt benne. A helyi előkészületektől kezdve az előadásokon és szemináriumokon át rengeteg feladatot kellett elvégezniük mindazoknak, akik vállalták a szervezés terhét. De nemcsak dolgoztunk érte: sokat imádkoztunk is. Vágytunk arra, hogy Isten ne egyszerűen sikeressé tegye ezt az alkalmat, hanem használja arra, hogy megszólítson, megerősítsen és új felismerésekkel ajándékozzon meg bennünket.
Visszatekintve azt kell mondanom: Isten gazdagon megáldotta ezt az alkalmat.
Egy kérdés, amely régóta foglalkoztat
Számomra már maga a konferenciára való felkészülés is áldássá vált. A szemináriumom témája régóta foglalkoztatott: mi történik a tinédzserekkel személyiségük és identitásuk fejlődése során, és ezen belül mi történik a hitükkel?
Először a fejlődéslélektani szakirodalomban kezdtem kutatni, majd azokat a bibliai igeszakaszokat kerestem, amelyek segítségével teológiai szempontból is végiggondolhatjuk ezt az életkort.
A fejlődéslélektan régóta a serdülőkor egyik meghatározó feladatának tekinti az identitás kialakulását. Erik Erikson nyomán az identitáskutatás azt vizsgálja, hogyan kezdi a fiatal újragondolni, hogy ki ő, mihez tartozik, milyen értékeket vall, és milyen meggyőződéseket tekint valóban sajátjának. A későbbi kutatások ezt többek között az elköteleződés, a mélyebb feltárás és a korábbi elköteleződések újragondolásának folyamataként írták le. Hosszú távú vizsgálatok szerint a serdülőkor során sok fiatal identitása valóban az érettebb, stabilabb irányba fejlődik, miközben jelentős egyéni különbségek vannak abban, hogy ez kinél hogyan és milyen intenzitással történik.
Ez a folyamat természetesen a hitet sem hagyja érintetlenül.
Gyermekmissziós szolgálatunkban újra és újra találkozunk olyan fiatalokkal, akik gyermekkorukban őszinte döntést hoztak Jézus Krisztus mellett. Gyermekként imádkoztak, hittek, lelkesen jártak gyülekezetbe, szolgáltak, és komolyan vették mindazt, amit Istenről tanultak.
Aztán elérkezik a serdülőkor, és egyszer csak megjelennek a kérdések.
Valóban hiszem mindazt, amit eddig hittem?
Azért vagyok keresztyén, mert a szüleim azok, vagy azért, mert én magam is Krisztust akarom követni?
Miért engedi meg Isten a szenvedést?
Miért igaz a Biblia?
Miért higgyek Istenben egyáltalán?
Ami gyermekkorban természetes válasznak tűnt, arra a tinédzser már bizonyítékot, összefüggést és személyesen vállalható választ keres.
És ez nem feltétlenül baj.
Amikor a kérdések ijesztővé válnak
Szülőkkel folytatott beszélgetéseim során sokszor találkoztam azzal a fájdalommal, amikor valaki azt mondta: „Nem értem, mi történt a gyermekemmel.”
Az a gyermek, aki korábban teljes szívvel Istennek szánta magát, egyszer csak lázadni kezd. Nem akar gyülekezetbe járni. Megkérdőjelezi mindazt, amit korábban elfogadott. Olykor egészen szélsőséges kijelentéseket tesz, akár azt is mondja: „Én ateista vagyok.”
A kutatások valóban összefüggésbe hozzák az intenzív identitáskeresést az önbizonytalansággal, zavartsággal, impulzivitással és a szülőkkel vagy más tekintélyszemélyekkel való konfliktusok gyakoribb megjelenésével. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden tinédzser szükségszerűen súlyos válságon megy keresztül, vagy hogy minden lázadás egészséges. A fejlődési utak között jelentős különbségek vannak.
Szolgálóként mégis fel kellett tennem magamnak egy nagyon kellemetlen kérdést:
Vajon több kárt okozunk, mint hasznot azzal, hogy már gyermekkorban megtérésre hívjuk őket?
Ha egy gyermek őszintén dönt Krisztus mellett, majd néhány évvel később mindent megkérdőjelez, akkor mi történt? Nem volt valódi a korábbi hite? Túl korán hívtuk döntésre? Vagy valami egészen más zajlik benne?
Minél mélyebben foglalkoztam a kérdéssel, annál inkább arra jutottam, hogy nem szabad összekevernünk a hit megkérdőjelezését a hit elvesztésével.
A gyermekkorban kapott válaszoktól a személyes meggyőződésig
A gyermek hite lehet őszinte és valóságos. Ugyanakkor a gyermek még másként gondolkodik önmagáról, a világról és Istenről, mint egy tizenhat, húsz vagy harmincéves ember.
Ahogy fejlődik, olyan kérdések jelennek meg előtte, amelyeket nyolcévesen még nem is tudott volna megfogalmazni.
Ezért a hitnek is mélyülnie kell.
A fejlődéslélektani identitáskutatás egyik fontos felismerése, hogy a serdülő nem „üres lappal” érkezik ebbe az időszakba. Már meglévő elköteleződéseket, kapcsolatokat, értékeket és meggyőződéseket hoz magával, amelyeket aztán megvizsgálhat, elmélyíthet vagy újragondolhat.
Ez a vallási meggyőződésére is alkalmazható.
A fiatalnak egyszer csak saját választ kell adnia arra, amit gyermekkorában még nagyrészt elfogadott. A szülők, a gyülekezet, a tanító vagy az ifjúsági vezető hite többé nem elegendő számára. El kell jutnia oda, hogy azt mondhassa:
„Én miért hiszek?”
Ezért a krízisre nem feltétlenül úgy kell tekintenünk, mint valamire, ami lerombolja mindazt, amit gyermekkorban felépítettünk. Bizonyos esetekben éppen az történik, hogy a korábban elfogadott hitből személyesen végiggondolt és vállalt meggyőződés formálódik.
Természetesen ennek nincs automatikus, előre garantált kimenetele. Van, aki eltávolodik attól a hittől, amelyben felnőtt. Van, aki hosszú időn keresztül keres. És van, akinél a kérdések végül egy mélyebb és tudatosabb Krisztus-követéshez vezetnek. Fejlődéslélektani szempontból sem egyetlen, mindenkire érvényes pályáról beszélünk: az identitás fejlődése jelentős egyéni változatosságot mutat.
Éppen ezért gyermekekkel és fiatalokkal szolgálóként óriási felelősségünk van.
Nem elegendő elvezetni egy gyermeket egy döntésig, majd úgy tekinteni rá, mintha ezzel a történet befejeződött volna.
A döntés nem a történet vége. Sokkal inkább egy út kezdete.
És amikor évekkel később elérkeznek a nagy kérdések, nem biztos, hogy az a legjobb segítség, ha megijedünk tőlük. Nem biztos, hogy minden kételyre azonnal kész választ kell adnunk. És különösen nem biztos, hogy a kérdező fiatalt engedetlennek vagy elveszettnek kell tekintenünk pusztán azért, mert már nem elégszik meg azokkal a válaszokkal, amelyek gyermekkorában elegendőek voltak számára.
Lehet, hogy éppen valami nagyon fontos történik.
Lehet, hogy a gyermekkorban kimondott hitvallás most kerül először igazán személyes vizsgálat alá.
Lehet, hogy az addig örököltnek vagy természetesnek tekintett meggyőződésből most kezd kialakulni az a hit, amelyért már ő maga is megküzdött.
A mi kérdésünk ezért nem csupán az, hogyan vezessünk gyermekeket Krisztushoz. Hanem az is:
hogyan maradjunk mellettük akkor, amikor évekkel később kérdezni kezdenek arról, hogy valóban követni akarják-e Őt?
Talán éppen itt kezdődik a gyermekmisszió egyik legnehezebb, ugyanakkor egyik legszebb feladata: nemcsak megszólítani a gyermeket, hanem úgy szolgálni felé, hogy legyen miből építkeznie akkor is, amikor egyszer majd saját magának kell választ adnia arra a kérdésre:
Kicsoda számomra Jézus Krisztus?
