Nem sokkal a megtérésem után kaptam ezt az
igeverset a Biblia-ból:
„Jól van, jó és hű
szolgám! A kevésen hű voltál, sokra bízlak ezután.”
— Máté evangéliuma 25:21
Ekkor értettem meg,
hogy Isten elsősorban hűséget vár tőlem a szolgálatban.
Akkor még nem tudtam, hogy mire készít engem, de abban biztos voltam, hogy
mindazt, amim van, neki kell adnom, és neki kell szolgálnom.
A feleségemmel együtt
misszionáriusnak tanultunk, és amikor befejeztük a tanulmányainkat, 1998-ban
elkezdtük a szolgálatot a gyermekek között. A misszió során
sokféle feladat adódott. Örömhír klubokat indítottunk, tanfolyamokat
szerveztünk, táborokat tartottunk.
Érdekes
módon mindig egy-egy új területet nyitott meg előttünk az Úr,
hasonlóan ahhoz, ahogyan Pál apostol
szolgálatában is új kapuk nyíltak. Amikor egy-egy ilyen kapun beléptünk,
felmértük a területet, elkezdtük a munkát, kibontakoztattuk, működőképessé
tettük. Aztán Isten rendelt arra a helyre egy megfelelő munkást, aki tovább
vitte azt a szolgálatot, amelyet mi elkezdtünk.
Ezután
Isten megnyitott egy újabb kaput, és nekünk
azon kellett bemennünk.
Így
telt el tizenöt
év, hogy egyik területről mentünk a másikra.
Amikor
egy-egy szolgálatot átadtunk, néha kicsit bosszankodtunk is. Úgy éreztük: miért
veszi el tőlünk Isten azt, amit olyan szépen felépítettünk? Idővel azonban
megértettük, hogy ez a mi feladatunk. Egy-egy terület
megnyitása, elindítása és kibontakoztatása — a további építkezést pedig rá kell
bíznunk másokra.
A
legutolsó szakaszban az ukrán misszió
kibontakoztatásán dolgoztunk. Ott azonban azt tapasztaltuk, hogy a dolgok nem
úgy alakulnak, ahogyan szerettük volna. Isten olyan helyzetbe vezetett
bennünket, ahol fel kellett ismernünk: nem minden történik a mi elképzeléseink
szerint.
Ezért
odaálltunk Isten elé, és megkérdeztük:
„Urunk,
mi a következő terület? Látjuk, hogy bezárultak a kapuk. Nem tudunk
továbbmenni.”
Hosszú
idő telt el — három-négy hónap imádkozással és kereséssel —, de nem láttuk,
merre vezet az út.
Egy
alkalommal hazafelé utaztunk az autóban, és a feleségemmel erről beszélgettünk.
Nem láttuk a következő lépést, nem volt nyitott kapu. Egyszer csak elkezdtünk Magyarországról
beszélni, az ottani szolgálatokról és azokról az imatémákról, amelyekért már
régóta imádkoztunk.
Egyszer
csak a feleségem megszólalt:
„Nem
lehet, hogy Isten azért helyezte a szívünkre Magyarországot, mert oda akar
küldeni bennünket?”
Erre
azt válaszoltam:
„Végül is imádkozhatunk ezért is. Nem tudjuk Isten akaratát.”
Két hét múlva azonban egy nagyon különös SMS-t kaptam egy barátomtól. Amikor elolvastam, szinte megdöbbentem. Amikor felolvastam Szilvinek, és beszélgettünk róla, mindketten azt éreztük, hogy ez talán Isten vezetése.
ez már sokkal nagyobb dolog, mint amit addig csináltunk.
