András és Szilvia

„A hármas fonál nem szakad el egyhamar”

Példabeszádek 4:12;

- Hogyan tervezte a családalapítást  András? Hol és miként talált rá párjára?

- Megtérésem előtti időszakra gondolva egy torz családi képem volt, sőt, mikor keresztyénné lettem, is volt sok olyan dolog, ami nem biblikus meglátás volt. Mikor hívőkké lettünk a gyülekezetünkben és a környezetünkben nem voltak érett keresztyének, etalonok, akik példáink lehettek volna. Gyakorlatilag a lelkészek akkor jöttek ki a teológiákról, és sajnos az idősebb hívő emberek már a 60-as, 70-es éveiket járták, és a legtöbb esetben sajnos özvegyen. Keresztyén családokkal majd csak a Kárpátaljai Református Egyház Misszióképző Intézetében ismerkedhettünk meg, ott láttunk példaképeket, de akkor már égett bennünk a szerelem.

Szilviával már rég ismerősök voltunk, még megtérésünk előtt. Érdeklődtem utána, persze az én „csajozós” múltam nem fért bele Szilvia akkori elvárásaiba. Megtérésünk ugyanazon a tábori héten történt, ami sokakat megrendített, mondván: „Kutyából nem lesz szalonna…” De mégis lett… Isten kegyelméből. S amikor hívőkként megismerkedtünk, nagyon zavarban voltam: mit szabad tennem, mit nem. Nagyon erősen törvénykezők voltunk! Féltünk, hogy akár üdvösségünkbe is kerülhet a helytelen együtt járás. Sajnos nem ismertem a Bibliát olyan jól, hogy tudjam, mi a helyes viselkedési forma, mi az, amit szabad, vagy nem. Nem volt kit megkérdezni, mert hívők mi voltunk, a fiatalok, és a nagyon idősek. Bárcsak ma volna! Most volna kit megkérdezni!

A családalapításra mégiscsak igyekeztem jól felkészülni. Ebben Pálhegyi Feri bácsi könyve nagy segítségemre volt. Aztán egyre több keresztyén irodalom került a kezembe, volt, ami segített, és volt, ami kevésbé. Egyet eltökélten tudtam: szeretni fogom a feleségem, minden áron, hűséges leszek, és legalább 4 gyereket akarok… Nos, ez a mai napra meg is valósult, áldott legyen az Úr érte. Viszont, ami a házasság első évében várt ránk, az nem volt piskóta! A jelenlegi szakirodalom nemhiába mondja, hogy a házasságnak három kritikus időszaka van, az első év, a hetedik, és végül, amikor kiröppennek a gyerekek, azaz a pubertás kor. Nos, az első év tényleg nagyon nehéz volt. Mindketten a misszióiskola diákjai voltunk, két különböző természet eggyé lett. Nem egészen, mert mikor az én, mikor a Szilvia természete lett úrrá. De az első év végén nagyon sok tapasztalatot nyertünk. Aki nem volt benne, az el sem tudja képzelni, de „két erős jellem került egy tető alá”. Volt sírás, veszekedés, meg is jegyezte az egyik teológus, hogy mi rossz házastársak vagyunk, mert szoktunk veszekedni. Ő azt mondta, hogyha az igazit megleli az ember, azzal nem fog veszekedni a házastárs. A mi házasságunk viszont nem került akkora válságba, mert mindig igyekeztünk az Úrra figyelve megoldani a problémáinkat. Én azt mondom, hogy a házasságban komolyan megtanulja az ember, szeretetben elviselni a másikat, és elsajátítja a megbocsátás tudományát! Nekem mondhat bárki bármit, a vihar után a legszebb a napsütés!

Honnan tudtam, hogy Szilvia az Igazi? Mikor volt egy-két válságos időszak az életemben, akkor én is kételkedtem! Mikor az első szerelem tüzében éltünk, ez nem volt kérdés, hogy ő az igazi, de az első év közepén voltak mélypontok. Most egy családterapeuta mondásával válaszolok: „Akkor tudom, hogy ő az igazi, ha nem tudom elképzelni az életem hátralevő részét nélküle…” Nekem ez a gondolat sokat mond, és sok életet visz a házasságunkba. Két fonál összefonódik, és egyre erőssebben, melybe belekerül egy harmadik fonál, az pedig az Úr maga! Sokszor eszembe jut a Prédikátor 4, 12 „A hármas fonál nem szakad el egyhamar”. Sajnos, megtapasztaltam, hogy hívő barátaim is elváltak, az egyik magyarországi lelkészfeleség panaszolta, hogy barátnői közül ketten is elváltak, pedig mindnyájan hitben járnak. A házasság csodás dolog, de nagyon őrizni kell az egységét! Túl sok minden van, ami kikezdheti. Ha a férj biztonságérzetet hoz a családba, a feleség munkálkodik a család melegéért, akkor minden a helyén van. Akkor jönnek a gondok, ha felcserélődnek a szerepek!

– Szilvia is érezte, tudta, hogy András az igazi?

– Az Úr sokat tanított eddig már, hogy ne csupán az érzéseim vezessenek, mert sokkal fontosabb az Ő vezetése. És igen, habár én úgy éreztem, hogy András az igazi, mert megvolt rögtön a vonzalom kettőnk között, egyetértés is volt közöttünk, hívők is voltunk mindketten, mégsem mertem egyedül kimondani erre a kapcsolatra, hogy ez Istentől van. Emlékszem, érzéseimet visszafojtva kértem az Úr vezetését abban a kérdésben, hogy egymásnak rendelt-e minket, és ha nem, segítsen azt is elfogadni. „Ez az a nap amit az Úr rendelt, örvendjünk és vigadjunk ezen!” – hangzott az Úr válasza, és mintha hallottam volna az ujjongást is. Kimondhatatlan öröm volt a szívemben e válasz hallatán, de ezután jött még a megerősítése ennek a kapcsolatnak, ami egyáltalán nem volt olyan örömteli. Tudtam, hogy András epilepsziás, de ez nem látszik, így elfogadtam, majd amikor szembesültem vele, nagyon megrázott, megijedtem. Egy jó ideig csak az a kép lebegett előttem, amit akkor láttam, de az Úr egy pillanatra sem engedte, hogy megrendüljön kijelentésében a bizodalmam, azaz, hogy egymásnak rendelt minket, ezért erőt kértem Istentől, és bölcsességet, hogy tudjam kezelni ezt a helyzetet. Aztán jöttek a „jóakaróink”, akik András múltjára való tekintettel, próbáltak lebeszélni erről a kapcsolatról. Kerültünk olyan helyzetbe is, ami emberileg nézve e párkapcsolat végét kellett eredményezze. Az Úr ennek ellenére inkább összekovácsolta kapcsolatunkat. Ugyanis, amit Isten egybeszerkesztett, azt ember el nem választhatja! Jegyességünk csupán 1 évig tartott, de rendesen próbára volt téve. Sokaknak talán 3-4 év alatt nem adódik annyi nehézség, amivel szembesülniük kell, mint nekünk 1év alatt kellett, de hiszem, hogy ezt az Úr nem eltántorításul, hanem megerősítésként adta. Azóta is sokszor kerülünk nehéz helyzetekbe, vannak problémáink, de tudjuk, hogy ezeket együtt kell megoldanunk az Úrra figyelve. Nem mi vagyunk a „tökéletes pár”, de egymásnak azok vagyunk!

– Milyen alapokkal, elképzelésekkel „vágtak bele” a közös életbe?

– Mint már elmondtuk, nem sok etalon volt előttünk. A családi kép nehezen alakult ki bennünk, ráadásul mindketten tanultunk, nehezen tudtuk betölteni a szerepeinket. Viszont, amikor befejeztük a tanulmányainkat, akkor szembesültünk azzal, hogy elméletileg van egy családképünk, de betölteni azt sokkal több időt, energiát, odafigyelést, türelmet igényel. Mint a jó pap: „Érteni nem értem, de prédikálni tudnék róla”… Ugyanakkor jó volt megtapasztalni Isten vezetését, tanóráit, és az első gyermekünk érkezésével ez lényegesen felgyorsította a tanulást! Ami viszont a legjobb iskola volt, hogy elköltöztünk egy teljesen idegen vidékre, és ott kellett helyt állanunk. Az volt az igazi kiképzés! Anyagi függetlenség, egymásra utaltság, bizalom, és nagyon sok tanácskozás – mi a legjobb megoldás, mi az Isten vezetése? Valamikor Németországban a missziónk vezetőjénél voltam vendégségben, és csalódva tapasztaltam, hogy a lányuk férjhez ment, és elköltöztek két utcával tovább. És én csodálkozva kérdeztem: „De akkora ez a ház, hogy bőven elférnének ők is nálatok?!” És Sebestyén csak annyit mondott: nekik is, meg nekünk is ez a legjobb, egyébként ez isteni rendelet! 1Móz 2,24: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté.” Majd később értettem meg, amikor hazaköltöztünk 3 év múlva, és láttam meg, hogy mennyi tapasztalatot szereztünk! Áldott legyen az Úr neve azokért az évekért! A mi Urunk mindig a megfelelő osztályba irat be minket!

– Hála az Úrnak, ez a házasság példaértékű: az igaz szeretetet, az egymás iránti tiszteletet, megbecsülést érzem, valahányszor találkozom a Barta családdal. Mi a kulcsa ennek a harmóniának?

– Hogy példaértékű-e? És harmónikus? Nem tagadom, gyakran érzem ezt, és vannak ilyen visszajelzések, de ez az, ami tanúskodik arról, hogy mit végzett el bennünk az Úr! Viszont gyakran azt érzem, hogy megtört nádszálak vagyunk, és mécsesünk csak füstölög. (Ézs 42, 3) De vígasztal az, hogy az Úr így is szeret! Ezek vagyunk mindnyájan! Ha valaki többre gondolja magát, ne tegye! Amik vagyunk, az mind Isten munkája bennünk, Krisztusunknak lassú kiábrázolódása bennünk! Volt egy időszak, amikor feltettem a kérdést, hogy miért hullámzik az életünk, a keresztyénségünk? Néha a világ minden terhét elhordoznánk, néha magunk alatt vagyunk, és érezzük, hogy VALAKI minket hordoz. A múlt lelkészgyűlésen az egyik barátom ezt mondta: „Nem mi hullámzunk, hanem az Isten kegyelmének kiáradása…” Igen, mi nagyon erősen függünk VALAKITŐL! Ha nem így lenne, már rég széthullottak volna a keresztyén családok! De nagyszerű, hogy odamehetünk valakihez, aki a „hit szerzője és beteljesítője”(Zsid 12, 1–3). Ez a motorja a mi házasságunknak. Sokan kritikusan nézik az életünket, és jól teszik! Tanuljanak a mi hibáinkból! De hiszem, hogy van pillanat, amikor fény lehetünk egy-egy ember, család életében!

–        Manapság az egykék a divatosak. Merthogy egy gyereket is elég felnevelni, mondják sokan. András és Szilvia négy gyönyörű gyermeket nevel. Megosztanák az olvasókkal a tapasztalataikat?

- Nemrég látogatóban voltunk egy családnál, ahol a kissrác nagyon hisztizett, mert a kislányunk lenyúlta az autógyűjteménye egy darabját. Lídia nem foglalkozott vele, de a kisfiú olyan hisztit vágott le, hogy elcsodálkoztam, és csak ennyit mondtam az anyukának: „Látom, hiányzik egy kistestvér neki…” A Kossuth rádióban hallottam egy előadását Czeizel Endrének, melyben kifejtette, hogy szociálisan milyen hátrányokkal indul az a gyermek, aki egyedül nő fel. Az egyke a társadalom egyik verme. Nem tud alkalmazkodni a másikhoz, mindent megkapott, vezetni nem tud, mert szociálisan azok az érzelmek hiányoznak belőlük, amelyek a társadalom helyes működését biztosítják. Nagyon sajnálom azokat a gyermekeket, akik egyedül nőnek fel! Volt olyan község, ahol csak egy gyermek volt a mérce, a kettő már kínos volt, amikor megszületett a harmadik, a nagymama szégyenében öngyilkos lett. Ilyen a társadalmunk! A Biblia egyértelműen fogalmaz: ajándék és jutalom (Zsolt 127,3: „Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom”. Mikor hazavittem egy kis fatáblára írva, nem sokkal utána tudtuk meg, hogy várjuk a negyedik kisbabánkat… Nagy öröm, nagyon sok fáradság, de egy mosoly, egy hízelgő szó, egy gőgicsélés, és minden ki van fizetve. Imádkozzanak a testvérek, hogy bölcsen, az Úr dicsőségére neveljük gyermekeinket!

– Milyen tanácsokkal látnák el a mai fiatalokat, a frissen házasságra lépőket?

- A fent elmondott bizonyságtételben sok mindent megfogalmaztunk. Zárásként röviden ennyit mondok, hogy töltsenek minél több időt egymással a fiatal párok, akik házasság előtt állnak, ne szégyelljenek rákérdezni a legmélyebb, talán rejtélyesnek tűnő dolgaikra, mert csak így lehet megismerni a másikat! És mindenkor, minden helyzetben kérjék Isten tanácsát. Az Ő útmutatásával legyőzhetők az akadályok, megtalálható a boldogság.

Marton Erzsébet