„menjetek ki az útkereszteződésekhez, és
hívjatok be mindenkit, akit csak ott találtok. Máté. 22:8;
Július 10.-e volt. Minden munkatársunk,
akikkel kimentünk a játszótérre Zuglóban, imaközösség után bátran végigjártuk a
megjelent szülőket, és gyerekeket, és hívogattuk őket az 5-napos klubba,
amelyet a játszótér egyik sarkában szerveztünk meg. Miután a program
megkezdődött, még tettem néhány kört, hogy új gyerekeket hívjak meg az
alkalomra. Keserű volt megtapasztalni, hogy a zöme a gyerekeknek a játékot
választotta. Mi is színessé tettük az alkalmat, sokat játszottunk velük, de
mégis… Aztán a következő köröket már úgy tettem, hogy imádkoztam. Imádkoztam
azokért, akik nem jöttek el, azékért, akik szájtátva hallgatták a tanítást,
azokért, akik éppen hirdették nekik az evangéliumot.
Utána menni! Ez volt a szolgák fő
feladata. Mindenkit meghívni a menyegzőre. Kicsiket, nagyokat, erőseket,
gyengéket, egészségeseket, és betegeket. A tapasztalat sajnos nem ez. Mi, akik
az Úr szolgái vagyunk nem megyünk ki az utakra. Lekorlátoztuk magunkat a négy
fal közé. És mi van azokkal a kicsinyekkel, és nagyokkal, akik a kerítésen túl
élnek. Akik nem járnak el az alkalmakra?
Talán félünk a csalódástól, talán túl
elfoglaltak vagyunk? Vagy túl sok az utcasarok, és mi kevesen vagyunk? Vagy mi
nem ezt a módszert tanultuk? Vagy épp mit fognak mondani az emberek?
Egy biztos - Mennyei Atyánk akarata 2000
év óta nem változott. Vagyis - menni kell, hívogatni kell, keresni azokat, akik
még nem kaptak meghívót, vagy nem értették, mit kezdjenek a meghívással, vagy
nem volt bátorságuk lépni! Imádkozzunk bátorságért erőért, lehetőségért, hogy
ezt a küldetést betöltsük!
